Hogyan fejlődtek a kötelek, és a technikák?

A hegymászás hőskorában az alpinisták még nem rendelkeztek a mai modern felszereléssel. Olyannyira nem, hogy az eszközök jelentős része otthon, saját kézzel készült. De nem csak a hegymászás; a barlangászat, a bányászat, a magasépítészet mind hiányolta a ma már elmaradhatatlannak tekintett eszközöket.

A hegymászás mai napig ikonikus eszköze a kenderkötél. Az 1940-es évekig nem is volt választása a munkásoknak és az extrém sportolóknak; kizárólag természetes rostból készült kötelek álltak rendelkezésre.

A kenderkötélnek számos hátránya van: vastag, nehéz, könnyen megszívja magát vízzel, erős rántásnál gyakran szakad, és ami a legveszélyesebb, hogy belülről kezd rohadni, láthatatlanul. De még ha sikeresen meg is fog egy beleesést, a megtartási rántását biztos, hogy nem a legkellemesebb emlékeink közt őrizzük majd, innen a mondás, hogy „az elölmászó nem eshet”.

Ugyan a kenderkötél egészen az 1970-es évekig elterjedt volt, hátrányait korán felismerték a mászók, s Tom Longstaff már 1903-ban próbálkozik alternatívákkal, selyemkötelet használ, ami jóval könnyebb, egyúttal jóval drágább is, így nem terjed el.

A kenderkötél használatának kiteljesedését jelentette a Hans Dülfer által 1911-ben kifejlesztett heremorzsoló ereszkedő technika, aminek lényege, hogy eszköz nélkül, az emberi testen megtörve a kötelet, a lábunk között vezetve ereszkedhetünk. Ezt nevezték dülfernek.

A nylon megjelenése a 2. világháború technológiai versenyének eredménye, s a nylon köteleket is az amerikai hadsereg kezdi el először használni az 1940-es évektől.

A fent említett hátrányok ellenére a kenderkötéllel hihetetlen eredményeket értek el a mászók: szinte valamennyi híres hegyen megfordultak kenderköteles expedíciók, számos első sikeres megmászás történt ezzel az ikonikus segédeszközzel. Amikor a hőskor mászó expedícióiról olvasunk, gondoljunk bele, hogy a mostoha körülmények mellett milyen felszerelésbeli nehézségekkel küzdöttek a kor alpinistái!